69:12 Dávid úgy érezte, nem számíthat semmiféle emberi támogatásra. Mindazt, ami még kedves volt neki a földön, elvették tőle. Saul kiűzte őt az országból. A filiszteusok kiutasították a táborukból. Az amálekiták kifosztották a várost, amelyben élt. Feleségeit és gyermekeit fogságba vitték. Legközelebbi barátai és harcostársai ellene lázadtak és halállal fenyegették. A nyomorúságnak ebben az órájában Dávid nem engedte meg magának, hogy a fájdalmas körülményeknél időzzék, hanem komolyan Istenhez fordult segítségért: "[...] megerősíté magát az Úrban" (1Sám 30:6). Visszaemlékezett múltjára, és eseménydús életére. Vajon elhagyta-e őt az Úr valamikor is? Lelke felüdült, amikor emlékezetébe idézte Isten kegyelmének sok bizonyítékát. Dávid követői elégedetlenségükkel és türelmetlenségükkel szenvedésüket, szerencsétlenségüket még fájdalmasabbá tették. Dávid, az Isten embere azonban, akinek pedig nagyobb oka lett volna a fájdalomra, a bánatra, bátor maradt. "Mikor félnem kellene is, én bízom te benned" (Zsolt 56:4). Dávid így szólt szívében. Bár ő maga nem látja a kiutat a nehézségekből, Isten azonban látja az utat és meg is taníthatja őt arra, hogy mit tegyen.