29:46 A hosszú idő alatt, amelyet Mózes az Istennel való közösségben töltött, arca visszatükrözte az isteni jelenlét dicsőségét. Amikor lejött a hegyről, maga sem tudott arról, hogy arca kápráztató fénytől sugárzik. Ilyen mennyei fény világította meg István arcát is, amikor bírái elé vitték: "És szemeiket reá vetvén a tanácsban ülők mindnyájan, olyannak láták az ő orcáját, mint egy angyalnak orcáját" (ApCsel 6:15). Áron éppen úgy, mint az emberek, visszahúzódott Mózestől. Amikor meglátták, hogy Mózes "[...] orcájának bőre sugárzik: féltek közelíteni hozzá" (2Móz 34:30). Mózes, amikor észrevette zavarodottságukat és félelmüket, nem tudta ennek okát és sürgette őket, hogy menjenek közelebb hozzá. Biztosította őket Isten megbékéléséről és irántuk való megújított kegyelméről, valamint jóindulatáról. Hangjából semmi mást nem éreztek kicsendülni, csak szeretetet és esedezést. Végül is egyikük Mózes közelébe merészkedett. Túlságosan erőt vett azonban rajta a félelem ahhoz, hogy meg merjen szólalni, ezért teljesen csendben csak nézett Mózes orcájára és azután az ég felé tekintett. A nagy vezér azonnal megértette, mit jelent ez. Tudatos vétkükben, és azzal az érzéssel szívükben, hogy még mindig Isten nemtetszése alatt állnak, nem tudták elviselni a mennyei világosság fényét, amely, ha engedelmesek lettek volna Istennek, akkor örömmel töltötte volna el őket. Az a lélek, amely szabad a bűntől, nem kíván elrejtőzködni a mennyei fény elől.