29:15 Néhány hónap telt el azóta, hogy Izrael elhagyta Egyiptomot. Szabadulásuk híre elterjedt az őket körülvevő népek és nemzetek között. Félelem és rettenetesen rossz előérzet fogta el a pogány népeket. Mindnyájan azt figyelték, vajon Izrael Istene mit tesz az ő népéért. Ha most Isten elpusztítaná Izraelt, ellenségeik ujjonganának, és Isten meg lenne gyalázva. Az egyiptomiak azt állítanák, hogy az ő vádjaik igazak voltak, mert ahelyett, hogy áldozatot mutattak volna be Istennek, maga a nép lett az áldozat. Nem mérlegelnék Izrael bűneit; annak a népnek az pusztulása okát, amelyet ő, az Úr olyan feltűnő módon kitüntetett, és amely nép mégis szégyent hozott az ő nevére. Milyen nagy felelősség nyugszik azokon, akiket Isten megtisztelt azzal, hogy dicsőségessé tegyék az ő nevét a földön. Milyen nagy gonddal kellene őrizkedniük attól, hogy ne kövessenek el olyan bűnt, amely Isten ítéletét vonja rájuk és óvakodniuk attól, hogy szégyen érje Isten nevét. Amikor Mózes közbenjárt Istennél Izraelért, félénksége feloldódott mély felindultságában és szeretetében azokért, akikért Isten vezetésével olyan sok mindent megtett. Az Úr meghallgatta könyörgését, és elfogadta önzetlen imáját. Isten próbára tette szolgáját. Megpróbálta tévelygő és hálátlan népe iránt érzett hűségét és szeretetét. Mózes nemesen hordozta el ezt a próbatételt. Izraelért való fáradozása nem önző indítékból fakadt. Isten választott népének jóléte drágább volt számára saját személyes méltóságánál. Még annál a kiváltságnál is drágább volt, hogy atyjává válhatott volna egy hatalmas nemzetnek. Isten meg volt elégedve Mózes hűségével, szívének egyszerűségével és becsületességével, és mint hűséges pásztorra, rábízta azt a nagy feladatot, hogy Izraelt az ígéret földjére vezesse.