22:40 Jákób szemei az öregség miatt már elhomályosodtak. Nem vette észre a fiatalembereket. Amikor azonban kivette a alakjuk körvonalait, megkérdezte: "Kicsodák ezek?" Miután megmondták neki, hogy kik állnak a közelében, ezt mondta: "Hozd ide őket hozzám, hadd áldjam meg" (1Móz 48:9). Amikor az ifjak odamentek hozzá, a pátriárka megölelte és megcsókolta őket. Azután ünnepélyesen a fejükre tette kezeit, hogy megáldja őket. Ezt az imát mondta: "Az Isten, akinek előtte jártak az én atyáim Ábrahám és Izsák; az Isten aki gondomat viselte, amióta vagyok, mind e napig: Amaz Angyal, ki megszabadított engem minden gonosztól, áldja meg e gyermekeket" (1Móz 48:15-16). Nem volt ebben az imában semmi magabízás, sem az emberi erőre való támaszkodás. Jákób arról tett hitvallást, hogy Isten volt a megtartója és a támasza. Nem panaszkodott a múltban elszenvedett nehéz napokért, a múlt megpróbáltatásait és bánatait többé nem tekintette úgy, mint amelyek "ellene" voltak. Emlékezete csak Isten irgalmát, szeretetét és kedvességét idézte fel, aki egész vándorlása alatt mindig vele volt.