18:5 A vándor a hosszú úttól kimerülten lefeküdt a földre. Egy kő volt a párnája. Álmában csillogó, fénylő létrát látott, amelynek lába a földön állt, a teteje az eget érte. A létrán angyalok jártak le és fel, felette pedig a dicsőség Ura volt, és hangja hallatszott az égből: "[...] Én vagyok az Úr, Ábrahámnak a te atyádnak Istene" (1Móz 28:13). A földet, amelyen Jákób mint száműzött és menekült feküdt, neki és ivadékainak ígérte Isten, és így bátorította: "[...] tebenned és a te magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei" (1Móz 28:14). Isten ezt az ígéretet Ábrahámnak és Izsáknak adta, most pedig megújította Jákóbnak. Majd különös tekintettel Jákób magányos és csüggedt voltára, ezek a vigasztaló és bátorító szavak hangzottak: "Ímé én veled vagyok, hogy megőrizzelek téged valahova menéndesz, és visszahozzalak e földre; mert el nem hagylak téged, míg be nem teljesítem amit néked mondtam" (1Móz 28:15).