18:17 "Reménységben tartatunk meg" (Róm 8:24). Éreztessük meg a bűnbe esett emberekkel, hogy számukra sincs még túl késő emberhez méltóan élni. Krisztus megtisztelte az embert bizalmával, és ezzel irántuk való megbecsülését fejezte ki. Még a legmélyebbre süllyedt embereket is tisztelettel kezelte. Krisztusnak mindig fájt, amikor ellenségeskedéssel, romlottsággal és erkölcstelenséggel találta magát szemben, de soha egyetlen szóval sem fejezte ki, hogy ez sérti érzékenységét, vagy bántja finom ízlését. Bármilyen gonosz szokással, súlyos előítélettel vagy eluralkodó szenvedéllyel találkozott, mindezt szánakozó gyengédséggel fogadta. Ahogy az Ő Lelke megérint bennünket, minden embert a miénkhez hasonló kísértésekkel és próbákkal küzdő testvérünknek tekintünk, akik sokszor elbuknak, és igyekeznek újra talpra állni, megértésre és segítségre vágyva harcolnak a csüggedtséggel és nehézségekkel. Ne csüggesszük és ne utasítsuk el őket, hanem ébresszünk reményt a szívükben! Ekképpen felbátorodnak, és bizalommal mondhatják: "Ne örülj, én ellenségem! Elestem ugyan, de felkelek, mert ha még a setétségben ülnék is, az Úr az én világosságom!" Ő le fogja perelni ügyemet, "és meghozza ítéletemet. Kivisz engem a világosságra, meglátom az ő igazságát" (Mik 7:8-9).