26:1 23. Mi a szentély?
26:2 Az az ige, amely az advent hit legfontosabb alapja és támasztó pillére, ezt a kinyilatkoztatást tartalmazza: “Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága” (Dán 8:14). Akik hittek az Úr közeli eljövetelében, ezeket a szavakat jól ismerték. Ezrek mondogatták ezt a próféciát hitük jelmondataként. Mindannyian érezték, hogy a benne megjövendölt eseményeken múlnak legszebb váradalmaik és legdrágább reményeik. Bebizonyosodott, hogy ezek a prófétikus napok 1844 őszén érnek véget. Akkor még az adventhivők is azt vallották, amit az egész keresztény világ: hogy a föld vagy bizonyos része a szenthely. A szenthely megtisztítása alatt azt értették, hogy az utolsó nagy napon a föld tűz által megtisztul, és ez a második adventkor következik be. Így jutottak el arra a következtetésre, hogy Krisztus 1844-ben visszatér a földre.
26:3 De a megállapított idő elmúlt, és az Úr nem jelent meg. A hivők tudták, hogy Isten nem tévedhet. A próféciamagyarázatban lehet a hiba. De hol tévedtek? Sokan elhamarkodottan azzal a kijelentéssel vágták el a gordiuszi csomót, hogy a 2300 nap nem ért véget 1844-ben. Ezt semmi mással nem tudták megindokolni, csak azzal, hogy az Úr nem jött el akkor, amikor várták. Úgy okoskodtak, hogy ha a prófétikus napok véget értek volna 1844-ben, akkor Krisztus visszajött volna, hogy a szenthelyet, illetve a földet tűzzel megtisztítsa, de mivel Krisztus nem jött el, a prófétikus napok nem érhettek véget.
26:4 Ennek az állításnak az elfogadásához meg kellett tagadniuk a korábbi prófétikus időszámítást. Megállapításuk szerint a 2300 nap i. e. 457 őszén kezdődött, amikor a Jeruzsálem helyreállítására és felépítésére kiadott artaxerxesi rendelet hatályba lépett. Ezt a kiindulópontot véve alapul, pontosan és harmonikusan helyükre tudták tenni annak az időszaknak az eseményeit, amelyet Dániel próféta megjövendöl és megmagyaráz (Dán 9:25-27). A 69 hét, azaz a 2300 év első 483 éve a Messiásig, a Felkentig tartott. Krisztus keresztsége és a Szentlélek általi felkenetése i. sz. 27-ben, tehát pontosan a próféciában meghatározott időben történt. A hetvenedik hét közepén a Messiás “kiirtatott”. Keresztsége után három és fél évvel - i. sz. 31 tavaszán - Krisztust keresztre feszítették. A hetven hetet, azaz a 490 évet elsősorban a zsidó nép kapta. Amikor ez az időszak lejárt, a nemzet Krisztus tanítványainak üldözésével megpecsételte azt a döntését, hogy Krisztust elutasítja. Az apostolok i. sz. 34-ben a pogányok felé fordultak. A 2300 év első 490 éve véget ért. Még 1810 év volt hátra. Az 1810 év i. sz. 34-1844-ig terjedt. “Azután - mondta az angyal - kiderül a szenthely igazsága. “ A korábbi próféciák minden részlete kétségtelenül teljesedett a megjelölt időben.
26:5 E számításban minden világos és harmonikus volt, kivéve azt, hogy 1844-ben semmi olyan látható esemény nem történt, ami megfelelt volna a szenthely megtisztításának. Akik visszavonták azt az állítást, hogy a prófétikus napok 1844-ben véget értek - amivel az egész kérdést összekuszálták -, elfordultak attól az állásfoglalástól, amely a prófécia teljesedéseire épült.
26:6 A nagy adventmozgalomban mégis Isten vezette népét. Hatalma és dicsősége kísérte a munkát, és Isten nem engedte, hogy hamis és fanatikus izgalomnak bélyegzett gyászos csalódással érjen véget. Nem hagyta, hogy Igéjét kétely és bizonytalanság burkolja. Sokan visszavonták a korábbi prófétikus időszámításukat, és megtagadták az erre alapozott mozgalmat. Mások azonban nem voltak hajlandók azokat a hittételeket és tapasztalatokat megtagadni, amelyeket a Szentírás igazolt, és a Szentlélek tanúsított. Hitték, hogy a próféciák kutatásában és magyarázásában józan elveket követtek; hogy kötelességük szilárdan ragaszkodni a már megismert igazságokhoz, és az addig alkalmazott elvek alapján tovább kell kutatniuk a Bibliát. Buzgó imával vizsgálták felül állásfoglalásukat, és a Szentírásban kerestek választ arra a kérdésre, hogy vajon hol tévedtek. Mivel a prófétikus idők kiszámításában nem találtak hibát, gondosabban kezdték vizsgálni a szentély tanát.
26:7 Kutatásuk során egyetlen szentírási bizonyítékot sem találtak annak a közhiedelemnek az alátámasztására, hogy a föld a szenthely; viszont megtalálták a Bibliában a szentély tanának, jellegének, helyének és szolgálatainak részletes magyarázatát. A szent írók bizonyságtevése olyan világos és sokrétű, hogy nem fér hozzá kétség. Pál apostol a Zsidókhoz írt levélben ezt mondja: “Annakokáért voltak ugyan az első szövetségnek is istentiszteleti rendtartásai, mint szintén világi szenthelye. Mert sátor építtetett, az első, amelyben vala a gyertyatartó, meg az asztal és a kenyerek felrakása; ezt nevezték szenthelynek. A második kárpiton túl pedig az a sátor, melyet neveztek szentek szentének. Melyben vala az arany füstölő oltár és a szövetség ládája beborítva minden felől arannyal, ebben a mannás aranykorsó és Áron kihajtott vesszeje, meg a szövetség táblái. Fölötte pedig a dicsőség kérubjai, beárnyékolva a fedelet” (Zsid 9:1-5).
26:8 A szenthely, amelyre Pál itt utal, az a sátortemplom volt, amelyet Mózes Isten parancsára a Magasságos földi lakóhelyéül épített. “Készítsenek nékem szent hajlékot, hogy őközöttük lakozzam” (2Móz 25:8) - hangzott a parancs, amikor Mózes Istennel volt a hegyen. Izrael a pusztában vándorolt, ezért a sátortemplomot úgy kellett elkészítenie, hogy alkalmas legyen a szállításra. Mindamellett rendkívül impozáns építmény volt. Falai vastag aranylemezekkel borított és ezüst foglalatba helyezett függőleges deszkalapokból álltak, a tetejét pedig egy sorozat függönyből, illetve takaróból alakították ki, amelyek közül a külső bőrből volt, a legbelső pedig kérubalakokkal gyönyörűen hímzett fehér gyolcsból. A templomnak pitvara is volt. Itt állt az égőáldozati oltár. Maga a sátortemplom a szentélynek és a szentek szentjének nevezett két helyiségből állt, amelyeket gazdagon díszített függöny, illetve lepel választott el egymástól. Hasonló lepel zárta le az első helyiség bejáratát is.
26:9 A szentélyben, a déli oldalon volt a gyertyatartó, amelynek hét lámpája éjjel és nappal világított. Az északi oldalon állt a szent kenyerek asztala. A szentélyt és a szentek szentjét elválasztó függöny előtt volt az arany füstölő oltár, amelyről az illatfelhő Izrael imájával együtt naponként felszállt Isten elé.
26:10 A szentek szentjében állt az arany borítású, értékes fából készült frigyláda, amely az Isten által írt törvényt: a Tízparancsolatot megörökítő két kőtáblát rejtette magában. A szent láda csodálatos mestermívű fedele volt a kegyelem királyi széke. A fedél felett tömör aranyból készült két kérub emelkedett, egy-egy a láda két szélén. Isten jelenléte ebben a helyiségben mutatkozott meg, a két kérub közötti dicsőségfelhőben.
26:11 Miután a héberek letelepedtek Kánaánban, a sátortemplomot felváltotta Salamon temploma, amely bár állandó és nagyobb építmény volt, de megőrizte az előző templom arányait, és hasonlóképp volt berendezve. A templom ebben a formájában maradt fenn - eltekintve attól, hogy Dániel korában romokban hevert - i. sz. 70-ig. Ekkor a rómaiak elpusztították.
26:12 Ez volt az egyetlen olyan templom a földön, amelyről a Biblia tájékoztatást ad. Erről mondta Pál, hogy az első szövetség szenthelye. De vajon az újszövetségnek nincs szenthelye?
26:13 Visszalapozva a Zsidókhoz írt levélhez, az igazság keresője egy második, illetve újszövetségi szenthelyre talál utalást a már idézett páli kijelentésben: “Annakokáért voltak ugyan az első szövetségnek is istentiszteleti rendtartásai, mint szintén világi szenthelye. “ Az “is” szó sejteti, hogy Pál korábban már tett említést erről a szenthelyről. Az előző fejezet elején ez olvasható: “Fődolog pedig azokra nézve, amiket mondunk, az, hogy olyan főpapunk van, aki a mennyei Felség királyi székének jobbjára üle, mint a szent helynek és amaz igazi sátornak szolgája, amelyet az Úr és nem ember épített”
26:14 d örökkön örökké” (Jel 1:5-6).
26:15 “Ülni és uralkodni fog az Ő székében, és pap is lesz az Ő székében. “ Jézus most még nem ül “az Ő dicsőségének királyi székében”; a dicsőség országa még nem kezdődött el. Csak közbenjárói munkája végeztével adja neki Isten “a Dávidnak, az Ő atyjának királyi székét”, azt az országot, amelynek “vége nem lészen” (Lk 1:32-33). Krisztus most mint pap ül Atyja trónján (Jel 3:21). Az örökkévaló, önmagában létező Istennel ül a királyi széken az, aki “betegségeinket... viselte, és fájdalmainkat hordozá”, aki hozzánk hasonlóan “mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt, “ hogy segíthessen “azokon, akik megkísértetnek”. “Ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál” (Ésa 53:4; Zsid 4:15; 2:18; 1Jn 2:1). A Megváltó átszegezett, összezúzott testével és folttalan életével jár közben a bűnösért. Megsebzett kezét kinyújtva, átszegzett oldalára, összeroncsolt lábára mutatva könyörög az elbukott emberért, akinek a megváltása végtelen sokba került.
26:16 “És békesség tanácsa lesz kettőjük között. “ Az Atya szeretete, éppúgy, mint a Fiúé, az elveszett emberiség megváltásának forrása. Jézus így szólt tanítványaihoz távozása előtt: “Nem mondom néktek, hogy én kérni fogom az Atyát tiérettetek; mert maga az Atya szeret titeket” (Jn 16:26-27). Isten “Krisztusban megbékéltette magával a világot” (2Kor 5:19). És a mennyei templomszolgálat során “békesség tanácsa lesz kettőjük között”. “Úgy szerette Isten e világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3:16).
26:17 Arra a kérdésre, hogy: mi a szenthely, a Szentírásban világos választ találunk. A “szenthely” szó a Biblia szóhasználatában egyrészt a Mózes által épített templomra, a mennyei dolgok tükörképére vonatkozik, másrészt pedig az “igazi sátor”-ra, a mennyeire, amelyre a földi templom hívta fel a figyelmet. Krisztus halálakor a jelképes szolgálat véget ért. Az “igazi sátor” a mennyei, az újszövetség temploma. És mivel Dániel próféciája (Dán 8:14) a keresztény korszakban teljesült, a próféciában említett szenthely minden bizonnyal az újszövetség temploma. A 2300 nap végén - 1844-ben - már hosszú századok óta nem volt szenthely a földön. Tehát ez a prófécia: “Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága” - kétségtelenül a mennyei templomra vonatkozik.
26:18 A legfontosabb kérdés azonban még megválaszolásra vár: Mit jelent a szenthely megtisztítása? Az Ótestamentum szerint a földi templomban volt ilyen szolgálat. De vajon a mennyben lehet-e olyasmi, amit meg kell tisztítani? A Zsidókhoz írt levél 9. fejezete nyomán világossá válik, hogy mind a földi, mind a mennyei “megtisztíttatik”. “Csaknem minden vérrel tisztíttatik meg a törvény szerint, és vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat. Annakokáért szükséges, hogy a mennyei dolgoknak ábrázolatai effélékkel (állatok vérével) tisztíttassanak meg, maguk a mennyei dolgok azonban ezeknél különb áldozatokkal” (Zsid 9:22-23), Krisztus drága vérével.
26:19 A megtisztítás mind a jelképes, mind pedig a valóságos szolgálatban vérrel történt, illetve történik: az előbbiben állatok vérével, az utóbbiban Krisztus vérével. Pál elmondja, hogy miért kell a megtisztításnak vérrel történnie. Azért, mert vérontás nélkül nincs bűnbocsánat. A megbocsátás, illetve a bűnök eltávolítása az elvégzendő feladat. De mi köze lehet a bűnnek a templomhoz - a mennyeihez, illetve a földihez? Megtudhatjuk a jelképes szolgálatból, mert a földön ténykedő papok “a mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának” szolgáltak (Zsid 8:5).
26:20 A földi templomszolgálat két részből állt: a papok naponta szolgáltak a szenthelyen, a főpap pedig egyszer egy évben a szentek szentjében végezte az engesztelés különleges munkáját: megtisztította a templomot. A bűnbánó bűnösök nap mint nap hozták áldozatukat a templom ajtajához, és kezüket az áldozat fejére téve megvallották bűneiket. A bűnös így jelképesen önmagáról az ártatlan áldozatra helyezte bűneit, majd az állatot megölte. “Vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat” - mondja az apostol. “A testnek élete a vérben van” (3Móz 17:11). Isten megsértett törvénye a törvényszegő életét követelte. A vér az elveszett bűnöst képviselte, bűnét pedig az áldozat hordozta. Az áldozat vérét a pap bevitte a szentélybe, és a függöny elé hintette. A függöny mögött volt a frigyláda, és benne a bűnös által megsértett törvény. E szertartással a bűn a vér útján jelképesen átkerült a templomra. A vért nem mindig vitték be a szentélybe. Egyes esetekben a pap a húst megette, ahogy Mózes megparancsolta Áron fiainak: “Néktek adta azt az Úr a gyülekezet vétkének hordozásáért” (3Móz 10:17). Mindkét szertartás egyaránt azt szimbolizálta, hogy a bűn átkerült a bűnbánóról a templomra.
26:21 Ez a munka egész évben nap mint nap folyt. Izrael bűnei így kerültek át a templomra, és eltávolításuk különleges szolgálatot igényelt. Isten megparancsolta, hogy a pap mindkét szent helyiségért végezzen engesztelést: “a szenthelynek Izrael fiainak tisztátalanságai és vétkei miatt, mindenféle bűnei miatt; így cselekedjék a gyülekezet sátorával is, amely közöttük van, az ő tisztátalanságaik közepette. “ Az oltárért is engesztelést kellett végezni: “tegye tisztává, és... szentelje meg az Izrael fiainak tisztátalanságaitól” (3Móz 16:16.19)
26:22 A pap egyszer egy évben - a nagy engesztelési napon - belépett a szentek szentjébe, hogy megtisztítsa a templomot. Ezzel a munkával lezárult az évi szolgálat körforgása. Az engesztelési napon két fiatal kecskebakot vittek a templom ajtajához, és sorsot vetettek rájuk: “egyik sorsot az Úrért, a másik sorsot Azázelért” (3Móz 16:8). Azt a kecskét, amelyre az Úrért való sors esett, megölték bűnáldozatként a népért. Vérét a pap bevitte a függöny mögé, majd a fedélre és a fedél elé hintette. Hintett belőle a füstölő oltárra is, amely a függöny előtt állt.
26:23 “És tegye Áron mind a két kezét az élő baknak fejére, és vallja meg felette Izrael fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit: és rakja azokat a baknak fejére, azután küldje el az arra való emberrel a pusztába, hogy vigye el magán a bak minden ő hamisságukat kietlen földre” (3Móz 16:21-22). Azázel bakja többé nem jött be Izrael táborába; az embernek pedig, aki elvezette, önmagát és öltözetét meg kellett mosnia, és csak aztán térhetett vissza a táborba.
26:24 Az egész szertartásnak az volt a célja, hogy tudatosítsa Izraelben Isten szentségét és a bűnnel szembeni gyűlöletét, és azt is, hogy a bűnnel való érintkezés óhatatlanul beszennyez. Az engesztelési munka során mindenkinek meg kellett sanyargatnia magát. Minden munkát félre kellett tenni, és ezt a napot Izrael egész gyülekezetének Isten előtt komolyan megalázkodva, imával, böjttel és mélységes önvizsgálattal kellett töltenie.
26:25 A jelképes szolgálat az engesztelés fontos igazságaira tanított. Isten helyettest fogadott el a bűnös helyett, de az áldozat vére nem törölte el a bűnt. A bűn így átkerült a templomra. A bűnös a véráldozattal elismerte a törvény tekintélyét, megvallotta, hogy a törvény áthágásával vétkezett, és kifejezte, hogy hisz az eljövendő Megváltóban és bocsánatra vágyik, de még teljesen nem szabadult meg a törvény kárhoztatásától. Az engesztelési napon a főpap átvette a gyülekezet által bemutatott áldozatot, és az áldozat vérével bement a szentek szentjébe; majd a vért a frigyláda fedelére hintette, közvetlenül a törvény fölé, hogy a törvény kívánalmainak eleget tegyen. Közbenjáróként a bűnöket magára vette, és kivitte a templomból. Kezét Azázel bakjának fejére téve, megvallotta ezeket a bűnöket, és jelképesen önmagáról a bakra helyezte. Ezután a bak elvitte a bűnöket, és ezzel a nép örökre megszabadult tőlük.
26:26 Ez volt “a mennyei dolgok ábrázolatának és árnyékának” szolgálata. Ami jelképesen a földi templomszolgálatban történt, az történik a valóságban a mennyei templomszolgálatban is. Megváltónk, miután a mennybe ment, főpapként kezdte el munkáját. Ezt mondja Pál: “Nem kézzel csinált szentélybe, az igazinak csak másolatába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most Isten színe előtt megjelenjék érettünk” (Zsid 9:24).
26:27 A pap szolgálata, amit a templom első helyiségében, a szenthelyet a külső udvartól ajtóként elválasztó “kárpiton belül” egész évben végzett, jelképezi azt a szolgálatot, amelyet Krisztus a mennybemenetelekor megkezdett. A mindennapi szolgálatban a papnak az volt a feladata, hogy bemutassa Istennek a bűnáldozat vérét, és tömjént füstölögtessen, amely Izrael imájával együtt szállt fel. Így viszi Krisztus is a saját vérét az Atya elé a bűnösökért, és bemutatja - saját igaz voltának jóillatával együtt - a bűnbánó hivők imáit is. Ez a szolgálat folyt a mennyei templom első helyiségében.
26:28 Ide kísérte el Krisztust tanítványainak hite, amikor a mennybe emelkedve eltűnt a szemük elől. Ide összpontosultak reményeik. Erről a reménységről mondta Pál, hogy “lelkünknek mintegy bátorságos és erős horgonya”, amely “beljebb hatol a kárpitnál, ahová útnyitóul bement érettünk Jézus, aki örökkévaló főpap”. “Nem bakok és tulkok vére által, hanem az Ő tulajdon vére által ment be egyszer mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve” (Zsid 6:19-20; 9:12).
26:29 Ez a szolgálat tizennyolc évszázadon át folyt a templom első helyiségében. Krisztus a bűnbánó hivők érdekében vérére hivatkozott. Kieszközölte számukra az Atya bocsánatát és pártfogását, de bűneik még bent maradtak a mennyei könyvekben. A jelképes szolgálat év végi engesztelési munkájához hasonlóan Krisztus is, megváltási munkájának befejezése előtt, engesztelési szolgálatot végez a mennyben, hogy a bűnöket eltávolítsa. Ez a szolgálat kezdődött el a 2300 nap végén. Ekkor, miként Dániel próféta megjövendölte, Főpapunk belépett a szentek szentjébe, hogy ennek az ünnepélyes munkának az utolsó szakaszát - a templom megtisztítását - elvégezze.
26:30 Ahogy hajdan a nép hitben ráhelyezte bűneit a bűnért való áldozatra, és az áldozat vére által jelképesen áthárította őket a földi szentélyre, az újszövetség idején a bűnbánók éppígy helyezik hitben Krisztusra bűneiket, és valóságosan áthárítják őket a mennyei szentélyre. S miként a földi szentély a bűnök eltávolításával jelképesen megtisztult a bűnök szennyétől, a mennyei szentély az ott nyilvántartott bűnök eltávolításával, azaz eltörlésével ténylegesen megtisztul. A mennyei templom megtisztítása előtt azonban a feljegyzések könyvét megvizsgálva meg kell állapítani, hogy ki részesülhet - bűnbánata és Krisztusba vetett hite nyomán - az engesztelés áldásaiban. A szentély megtisztítása tehát egyben vizsgálat is - azaz ítélkezés. Ennek a munkának le kell zárulnia, mielőtt Krisztus eljön, hogy népét megváltsa, mert amikor eljön, a jutalmat is hozza, hogy mindenkinek cselekedetei szerint fizessen (Jel 22:12).
26:31 Mindazok tehát, akik a prófétai ige fényét követték, felismerték, hogy a 2300 év végén - 1844-ben - Krisztus nem a földre jött el, hanem belépett a mennyei szentek szentjébe, hogy befejezze az engesztelési munkát, amely előkészíti eljövetelét.
26:32 Az is kiderült, hogy míg a bűnáldozat Krisztus áldozatára mutatott, és a főpap a közbenjáró Krisztust ábrázolta, Azázel bakja Sátánnak, a bűn szerzőjének jelképe volt, akire végül Krisztus ráhelyezi az őszinte bűnbánók bűneit. A főpap a bűnöket a bűnért való áldozat vérével távolította el a templomból, és ráhelyezte Azázel bakjára. Amikor Krisztus - szolgálatának befejeztével - saját vére által eltávolítja a mennyei templomból népének bűneit, e bűnöket ráhelyezi Sátánra, aki az ítélet végrehajtásakor megkapja végső büntetését. Azázel bakját lakatlan helyre küldték, és soha többé nem térhetett vissza Izrael közösségébe. Így fogja Isten Sátánt is a maga népe közeléből örökre elűzni. A bűn és a bűnösök végleges megsemmisítésekor Sátán megszűnik létezni.