22:22 Így szól az Úr: “Soha többé nem pironkodik az én népemu (Jóel 2:26). “Este bánat száll be hozzánk, reggelre öröme (Zsolt 30:6). Amikor a tanítványok találkoztak a Megváltóval a feltámadás napján, és szavai hallatán szívük gerjedezett; amikor tekintetük értük megsebzett fejére, kezére és lábára esett; amikor - mennybemenetele előtt - kivezette őket egészen Bethániáig, és áldásra emelve kezét megparancsolta nekik: “Elmenvén e széles világra, hirdessétek az evangéliumot”, és hozzátette: “imé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig” (Mk 16:15; Mt 28:20); amikor pünkösd napján a megígért Vigasztaló alászállt, erőt árasztva a magasságból, és a hivők szíve megremegett mennybement Uruk jelenlétének tudatától - felcserélték volna-e kegyelme evangéliumának szolgálatát és az adventjekor átvehető koronát, “az igazság koronájá”-t - még ha útjuk az Övéhez hasonlóan az áldozat és mártíromság útja is - korábbi tanítványságuk reménységével, valamiféle földi trón dicsőségével?! Ő, aki “véghetetlen bőséggel” mindezeket megcselekedheti, “feljebb hogynem mint kérjük vagy elgondoljuk”, megadta nekik - a szenvedésében és örömében való részesüléssel együtt - a “sok fiak dicsőségre” vezérlésének kibeszélhetetlen örömét, az “igen-igen nagy örök dicsőséget”, amelyhez - mondja Pál - “a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk” “nem hasonlítható”.