53:1 50. A REFORMÁCIÓ
53:2 Hiába üldözték a szenteket, mégis mindenfelé támadtak Isten igazságának hűséges tanúbizonyságai. Isten angyalai elvégezték a rájuk bízott munkát. Átkutatták a legsötétebb helyeket, és a homályból kiválasztották az őszinte szívű embereket. Mindnyájan tévedésbe süllyedtek ugyan, de Isten elhívta őket, mint Sault, hogy legyenek kiválasztott eszközei, terjesszék az igazságot és felszólaljanak Isten hitvalló népének bűnei ellen.
53:3 Isten angyalai érintették Luthernek, Melanchtonnak szívét s egyéb helyeken másoknak is, hogy Isten igéjét, élő bizonyságát szomjúhozzák. Hatalmas vízáradathoz hasonlóan özönlött be az ellenség s magasra kellett emelni a zászlót. Luther volt arra elhívva, hogy a vihart felszítsa és szembeszálljon az elbukott egyház haragjával, s hogy erősítse azt a néhány hívőt, akik szent hitvallomásukhoz hívek maradtak. Luther csak attól félt, hogy Istent megbánthatja. Cselekedeteivel akarta Istennek kegyét kiérdemelni. Ámde mindaddig nem nyert kielégülést, amíg az isteni világosságnak egy sugara be nem ragyogta sötét lelki világát és arra nem késztette, hogy ne saját cselekedeteiben, hanem egyedül Krisztus vérének érdemében bízzon. Ezután személyesen önmaga járulhatott Isten elé; nem pápák, nem gyóntatóatyák, hanem egyedül Krisztus által.
53:4 Óh, mily drága volt Luther előtt ez az új és dicső világosság, amely sötét elméjét megvilágított s babonáit elűzte. Többre becsülte ezt minden földi kincsnél. Istennek igéje új volt. Körülötte minden megváltozott. Az a könyv, amelytől idáig félt, és amelyben semmi szépséget sem talált, most életté örökéletté lett számára. Ez a könyv lett öröme, vigasza és áldott tanítója. Semmi sem tarthatta vissza e könyv tanulmányozásától. Eddig félt a haláltól, de midőn Isten igéjét olvasta, elmúlt minden félelme; csodálta Isten jellemét és megszerette Istent. A Bibliát, Isten igéjét saját okulásáért kutatta és gyönyörködött felmérhetetlen kincseiben. Azután, azért is kutatta, hogy az egyháznak is hasznára legyen. Fájdalommal töltötte be azoknak bűnös volta, akikben üdvösségének reménységét vetette, és midőn látta, hogy kívüle még sokan vannak hasonló sötétségben, buzgón kereste az alkalmat, hogy őket Isten Bárányára figyelmeztesse, aki egyedül veszi el a világ bűneit.
53:5 Midőn a pápai egyház hibái és bűnei ellen szólalt fel, komolyan és elszántan fáradozott azon, hogy széttörje a sötétség láncait, amelyek ezreket tartottak rabságban. Vágyakozott arra, hogy az emberek elméjét az isteni kegyelem gazdagságára s a Jézus által elnyerhető üdvösség nagy, magasztos voltára rávezesse. Isten Szentlelkének erejében lépett fel az egyházvezető embereinek bűnei ellen; s midőn a papok részéről viharos ellenállásra talált, bátorságát nem vesztette el. Rendíthetetlenül bízott Isten hatalmas karjában, s bizton várta Tőle a teljes győzelmet. Minél inkább folytatta a küzdelmet, annál izzóbb haragra gyulladtak a papok. Ezek nem akartak reformokat. Azt akarták, hagyják meg őket nyugalmukban, könnyelmű élvezeteikben és gonoszságukban. Az egyházat is sötétségben kívánták tartani.
53:6 Láttam, hogy Luther rettenthetetlen hős volt, nem ismert félelmet, ha az igazságot kellett hirdetni, vagy a bűnt kárhoztatni. Nem törődött sem ördöggel, sem istentelen emberekkel, mert jól tudta, hogy az, Aki vele van, hatalmasabb náluk. Luther oly bátor, buzgó és merész volt, hogy gyakran abban a veszélyben forgott, hogy túlzásba megy. De Isten felébresztette Melanchtont, aki jellemileg éppen ellentéte volt Luthernek, hogy segítségére legyen a reformáció nagy munkájának előbbre vitelében. Melanchton félénk, óvatos és végtelenül türelmes volt. Isten igen kedvelte őt. Nagy bibliatudása mellett kiváló ítélőképessége és bölcsessége volt. Lutherhez hasonlóan, szerette Isten ügyét. Az Úr egybefűzte e két ember szívét; elválaszthatatlan barátok voltak. Nagy segítségére volt Luther Melanchtonnak, ha ez veszélyben volt, hogy túl félénken és túl lassan halad; viszont Melanchton ellensúlyozta Luthert, hat túl gyorsan akart előretörni. Melanchton előrelátó óvatossága nagyon sok bajt előzött meg, amelyek elkerülhetetlenek lettek volna, ha egészen Lutherre hárul a munka; viszont nagyon gyakran megállt volna a mű, ha teljesen Melanchtonra lett volna bízva. Isten bölcsességét szemlélhettem abban is, hogy ezt a két férfiút választotta ki a reformáció munkájának előre vitelére.
53:7 Lélekben az apostolok napjaiba vezetettem vissza és láttam, hogy az Úr a tüzes, túlbuzgó Pétert és a szelíd, nyájas Jánost társította össze. Péter néha valóban féktelennek mutatkozott, ilyenkor a szeretett tanítvány intette higgadtságra. Ez azonban még nem idézett elő nála változást. Azonban, mikor Urát elárulta, miután hűtlenségét megbánta s bocsánatot nyert, hevességét és túlbuzgalmát János szelíd óvása azonnal lehűtötte. Krisztus műve megsínylette volna, ha a munka teljesen Jánosra hárul; Péter buzgalmára is szükség volt. Vakmerősége és bátorsága sok bajon segített át őket s gyakran elnémította ellenségeiket. János lénye megnyerő volt. Türelmes elnézése és mély életszentsége nagyon sok lelket nyert meg Krisztusnak.
53:8 Isten a kellő időben férfiakat támasztott, hogy szembeszálljanak a pápai egyház uralkodó bűneivel és előrevigyék a reformáció művét. Sátán szerette volna kiirtani ezeket a tanúbizonyságokat; de Isten körülbástyázta őket. Sokan pecsételték meg bizonyságtételüket önvérükkel, Isten nevében dicsőségére; viszont több hatalmas ember, mint Luther és Melanchton, úgy dicsőítették legjobban az Urat, hogy életben maradtak és a papok, pápák és királyok bűneit leleplezték. A hatalmasok remegtek Luther és társai szavától. Ilyen kiválasztott férfiak önfeláldozó munkája folytán fénysugarak űzték el a sötétséget, és sokan fogadták el hálásan a világosságot s fényében jártak. Ha egy tanúbizonyságot megöltek, ketten, sőt többen is vállalkoztak, hogy helyét betöltsék.
53:9 Sátán nem volt megelégedve, neki csak a test fölött volt hatalma. Nem rabolhatta el a hívők hitét és reményét. Még haláluk is fényes győzelem volt; bizton remélték az igazak feltámadását. Nem csupán emberi bátorsággal, kitartással bírtak. Egyetlen pillanatra sem szunnyadtak el, állandóan éberek voltak. Felövezték a keresztény fegyverzetét, készen álltak a harcra, hogy megküzdjenek, nem csupán a lelki ellenséggel, hanem az emberi alakba öltözött Sátánnal is, ki állandóan mellüknek szegezte: "Add fel hitedet, vagy halj meg!" Ez a néhány keresztény erősen állott Istenben és sokkal becsesebbek voltak Előtte, mint a fél világ, amely Krisztus nevét vallja ugyan, de mégis gyáva Isten ügyéért kiállni. Mialatt a gyülekezetet üldözték, a tagok szeretetben egyesültek egymással. Erősek voltak Istenben. A bűnösök nem egyesülhettek a gyülekezettel. Csak azok lehettek az Úr tanítványai, akik készek voltak mindenüket feláldozni Krisztusért. Ezek vállalták a szegénységet, alázatosságot és Krisztushoz hasonlók akartak lenni.