3:1 01. BEVEZETÉS
3:2 Barátaim kérésének engedve elhatároztam, hogy tapasztalataimat és látomásaimat röviden írásban is közzéteszem. Abban a reményben tettem ezt, hogy ez a munka is hozzájárul Isten alázatos gyermekeinek vigasztalásához és erősítéséhez.
3:3 Tizenegy éves koromban ébredtem lelki öntudatra, tizenkét éves koromban alámerítkeztem s a metodista egyház tagjává lettem. Tizenhárom éves koromban végig hallgattam azoknak az előadásoknak második sorozatát, melyeket Miller testvér Portland-ban (Maine államban) tartott. Éreztem, hogy nem vagyok elég alkalmas Jézus fogadására, s midőn felszólították a jelenlévőket, hogy jöjjenek előre, hogy értük imádkozzanak, azonnal megragadtam a kínálkozó alkalmat, mert éreztem, hogy igen nagy munkát kell érettem végezni, amíg alkalmassá leszek Isten országa számára. Lelkem szomjazta a tökéletes szentséget, de nem tudtam, miképpen érhetem el.
3:4 Az 1842. Évben állandóan jelen voltam Portland városában azokon az összejöveteleken, melyek Krisztus második eljövetelét hirdették s szilárdan hittem, hogy az Úr nemsokára eljön. Éheztem és szomjúhoztam az igazi szentséget és az Isten akaratával való legteljesebb összhangot. Éjjel-nappal küzdöttem e legdrágább kincs elnyeréséért, melyet a világ összes vagyonával sem lehet megszerezni. Egy alkalommal, midőn leborultam, hogy imában kérjek Istentől áldást, felszólítottak, hogy fennhangon imádkozzam a nyilvános összejövetelen. Nyilvánosság előtt eddig még sohasem mondtam imát, ezért megtagadtam a feladat teljesítését, mert attól tartottam, hogy zavarba jövök, ha hangosan fogok imádkozni. Ettől fogva, valahányszor csendes imában hajoltam meg az Úr előtt, mindig eszembe jutott ez a teljesítetlenül hagyott kötelezettségem. Végül odáig jutottam, hogy bátorságomat és reményemet egészen elveszítve, teljesen felhagytam az imádkozással.
3:5 Három hétig maradtam ebben a lelki állapotban, anélkül, hogy csak egyetlen fénysugár is áttörte volna azt a sötét felhőt, amely körülvett engem. Nemsokára ezután két álmom volt, melyek némi világosságot árasztottak és felébresztették reményemet. Ekkor teljes bizalommal fordultam anyámhoz, aki megnyugtatott, hogy nem vagyok elveszve s felszólított, hogy keressem fel Stockmann testvért, aki akkoriban Portlandban az adventhívőknek prédikált. Nagy bizalommal fordultam ehhez az emberhez, aki Jézusnak alázatos és közkedvelt tanítványa volt. Szavai buzdítottak és új reményt öntöttek belém. Hazamenve leborultam az Űr előtt és imában ígéretet tettem Neki, hogy minden tőlem telhetőt elkövetek, mindent szívesen elszenvedek, csak Jézus kegyelmét megnyerhessem.
3:6 Nemsokára ismét a nyilvános ima kötelezettsége előtt álltam. Gyülekezetemnek aznap este imaórája volt. Én remegve hajtottam térdet a többiekkel együtt s miután ketten vagy hárman imádkoztak, szinte akaratlanul én is imára nyitottam ajkaimat. Isten ígéretei ekkor megannyi ragyogó gyöngyszemhez hasonlóan tündököltek előttem s erős volt a meggyőződésem, hogy egyszerű ima által birtokába juthatok mindezen drága kincseknek. Ima közben teljesen megszabadultam attól a tehertől, mely eddig lelkemre nehezedett s Isten áldása üdítő harmathoz hasonlóan áradt reám. Ezen ajándékért dicsőítettem Istent, de még többre vágytam az Isteni áldások teljességének elnyeréséért könyörögtem. Jézus kimondhatatlan szerelme töltötte be egész lelkemet. Az Isteni dicsőség árjai teljesen elborítottak, míg végül testi erőm teljesen elhagyott. Egyedül Jézus és az ő dicsőségét szemléltem s többé mit sem tudtam arról, ami körülöttem történik.
3:7 Jó sokáig voltam ebben az állapotban s mikor újra tudomást vettem környezetemről, mintha minden megváltozott volna körülöttem. Minden új, minden dicsőséges volt, mintha minden egyedül Istent magasztalná. Most már kész voltam arra, hogy mindenütt bizonyságot tegyek Jézusról. Hat hónapon át egyetlen felhő sem homályosította el kedélyemet s lelkem napról-napra mohóbban szívta magába az üdvösség árjait. Úgy véltem, hogy akik Jézust szeretik eljövetele hírének örvendenek; s ezért a metodista gyülekezetbe siettem, hogy elmondjam, mit tett értem Jézus Krisztus, hogy mily végtelen örömmel ajándékozott meg, a közeli eljövetelébe vetett hit által. A gyülekezet vezetője e szavakkal szakította félbe beszédemet: "A metodizmus által" ... - én azonban nem tudtam a metodizmust magasztalni, mert úgy tapasztaltam és úgy éreztem, hogy egyedül Krisztusba és közeli eljövetelébe vetett reménységem tett szabaddá.
3:8 Családunk minden tagja hitt az Úr közeli eljövetelében s erről minden alkalommal bizonyságot is tett. Ezért egyszerre hetet zártak ki közülünk a gyülekezetből. Ebben az időben különösen értékeltük a próféta szavait: "Így szólnak testvéreitek, akik titeket gyűlölnek, s nevemért eltaszítanak: Jelenjék meg az Úrnak dicsősége, hogy lássuk örömötöket; de ők megszégyenülnek." (Ésa. 66,5.)
3:9 Ettől kezdve egészen 1844. december végéig örömem, munkám és csalódásaim hasonlatosak voltak a többi Jézust váró barátom tapasztalataihoz. Akkoriban meglátogattam egy testvérnőt, akivel egy reggelen együtt borultunk le a családi oltárnál. Mindössze öten voltunk együtt testvérek. Az alkalom nem volt rendkívüli; ima közben Isten ereje oly mértékben áradt ki rám, mint annak előtte még soha s látomásban elragadtattam Isten dicsőségéhez. Úgy éreztem, hogy egyre messzebbre ragadtatom a földtől. Láttam Isten gyermekeinek zarándoklását a szent város felé, melyről a továbbiakban bővebben szólok.