6:93 Fény vett körül és mindig magasabbra emelkedtem a földről. Kerestem a földön maradt Jézust váró népet, de nem találtam. Egy hang szólt hozzám: Tekints ismét abba az irányba, de nézz egy kissé feljebb! Ismét arra felé tekintettem és most egy keskeny, egyenes örvényt pillantottam meg, amely magasan a világ felett emelkedett. Ezen zarándokoltak a Jézust várók a szent város felé, amely az ösvény túlsó végén volt. Mögöttük az út kezdetén fényes világosság volt látható, amely az angyal kijelentései szerint "az éjféli kiáltás" volt. Ez a világosság beragyogta az egész ösvényt és szövétnekül szolgált, hogy meg ne botoljanak. Jézus maga haladt népe élén és vezette őket mindaddig, míg szemeiket rá irányították, biztonságban voltak. Egyesek csakhamar elcsüggedtek. Ezek azt mondták, hogy a város nagyon messze van, pedig ők azt hitték, hogy sokkal hamarabb odaérnek. Jézus oly módon bátorította őket, hogy jobbját felemelte, s belőle fényesség áradt a Jézust váró hívőkre. Erre mindnyájan így kiáltottak: Halleluja! Voltak azonban olyanok is, kik könnyelműen megvetették ezt a világosságot és azt mondták, hogy nem Isten vezette őket ily messze, ezek mögött kialudt a világosság és lábaik sötétben botorkáltak, megtántorodtak, elveszítették Jézust szemeik elől, s alázuhantak az ösvényről az alattuk elterülő sötét, gonosz világba. Csakhamar hallottuk Istennek szavát, hatalmas vizek zúgásához hasonlóan, amely közölte velünk Krisztus eljövetelét. Az élő szentek, a száznegyvennégyezer, megértették az Úr szavát, a gonoszok ellenben mennydörgésnek tartották. Midőn Isten a Megváltó eljövetelét kinyilatkoztatta, kiárasztotta ránk Szent Lelkét úgy, hogy arcunk ragyogni kezdett. Isten dicsősége sugárzott szét rólunk, amiként Mózes arca is ragyogott, midőn Sinai hegyről alájött.