5:3 Mindez ideig nem imádkoztam nyilvánosan és az ima-összejöveteleken is csak egy pár félénk szót szóltam. Azt az indítatást éreztem, hogy a mi imacsoportunkban imában Istent keressem. De nem mertem, mert féltem, hogy belezavarodok és nem tudom majd gondolataimat kifejezni. De ez a kötelesség oly nyomatékosan vésődött lelkembe, hogy titkos imáimat Isten kigúnyolásának véltem, mert nem engedelmeskedtem akaratának. Kétségbeestem és három hétig maradtam ezen lelkiállapotban anélkül, hogy egyetlen fénysugár is áttörte volna azt a sötét felhőt, mely engem körülvett. Lelki fájdalmam óriási volt. Néha egész éjszakát nem mertem a szemem lehunyni, hanem vártam, míg az ikertestvérem elaludt. Azután csendben leszálltam ágyamról, letérdeltem és néma fájdalommal halkan imádkoztam. Az örökké égő pokol borzalmai állandóan előttem lebegtek. Tudtam, hogy ebben az állapotban lehetetlenség sokáig élni, de nem mertem meghalni, hogy bűnösök borzalmas sorsában osztozzam. Irigyen szemléltem azokat, kik tudatában voltak annak, hogy Isten elfogadta őket. Mily érdekes volt fájdalomtól tört lelkemnek a keresztény reménysége!