29:8 Végül egy nagy szakadékhoz értünk, hol ösvényünk véget ért. Nem volt semmi mire lábainkat helyeztük volna. Csak a kötelekre bízhattuk magunkat, melyek közben test nagyságúak lettek. Így egy ideig megzavarodtunk és szükségbe jutottunk. Megrémülve suttogva kérdeztük: "Mire van s kötél erősítve?" A férjem előttem volt. Nagy verejtékcseppek hullottak homlokáról, nyakán és homlokán az erek kétszerte jobban kidagadtak mint máskor és ajkait elnyomott, kínos nyögések hagyták el. A verejték hullt az arcomról és olyan kínt éreztem, amilyet még soha. Borzalmas harc állt előttünk. Ha itt elbukunk, akkor az utunk eddigi nehézségeit hiába szenvedtük át. Előttünk a szakadék másik oldalán egy körülbelül hat collos, fűvel benőtt szép rét volt. Nem láttam napot, azonban világos, szelíd sugarai aranyhoz és ezüsthöz hasonló fénnyel árasztották el a rétet. Semmi földi dolog sem hasonlított szépségben és dicsőségében e mezőhöz. De átjutunk-e? Volt a rettenetes kérdés. Ha a kötél elszakad, elveszünk.