29:7 Mindig nagyobb lett a veszély, hogy az útról leesünk. Egészen a falhoz lapultunk, de az ösvény oly keskeny volt, hogy lábainkat nem tudtuk teljesen rá helyezni. Ekkor majdnem teljesen a köteleken csüngtünk és így kiáltottunk: "Fent tartanak bennünket! Fent tartanak bennünket!" Az egész csapat ezeket a szavakat mondta. Megborzadtunk, mikor a vigalomnak és kedvtelenségnek hangjai a mélységből fülünkhöz jutottak. Hallottuk az istentelen átkokat, a durva tréfákat és a közönséges bűnös dolgokat. Hallottuk a népzenét és a hangos nevetést, átkokkal és panaszokkal vegyülve és most még jobban ügyeltünk arra, hogy a keskeny ösvényen maradjunk. Többnyire kénytelenek voltunk teljes súlyunkkal a kötélen lógni, melyek állandóan vastagabbak lettek. Láttam, hogy a szép fehér fal vérfoltos. Bánat lopózott szívünkbe, hogy a falat vérfoltosan láttuk. Ez az érzés azonban csak egy szempillantásig tartott, mivel nemsokára azt gondoltam, hogy ennek így kell lenni! Azok, kik követnek minket, erről tudják meg, hogy mások már mentek ezen a keskeny nehéz úton és a célt elérik majd, ha mások is képesek voltak tovább menni ők is megtudják azt tenni. Ha fájó lábukból kiserken a vér, nem fognak elbátortalanodni, hanem tudják, látva a falon a vért, hogy mások ugyan ezt a fájdalmat elviselték.